A Hedge Fund legenda még most is ott van a 15 leggazdagabb listáján, és bár több mint egy évtizede nem viszi az ipart, mégis a mai napig a legnagyobbak között emlegetik, és tanítványai is nagyon sikeresek. Robertson vagyona 2,3 milliárd dollár, ezzel a világ 500 leggazdagabb embere között van, és két korábban már bemutatott menedzserrel szinte hajszálpontosan azonos gazdagságot tudhat a magáénak. Éves hozamai 30% voltak közel két évtizedig, a díjak levonása után, és ez a cég bezárása után is 25% felett fejeződött be. Mi volt különleges a Tigris módszereiben, amivel az egykori tengerészgyalogos és író aspiráns két évtized alatt képes volt mindenkit lepipálni?
Robertson egy nagyon büszke ember, ami egyébként is jellemző azokra a Hedge Fund vezérekre, akik eljutottak a csúcsra. Amikor 1996 elején a gazdasági sajtó egyik legolvasottabb magazinja, a Business Week lehozott egy részletes riportot róla, amelyben nem éppen hízelgő módon írtak róla, azonnal ellentámadásba lendült. Ám elsősorban nem a személyét ért támadások zavarták, hanem az, hogy a cikk azt sugallta: a Tiger-nek vége, és a magas hozamú időszakoknak leáldozott. Robertson beperelte az újságot, ám az ügy nem jutott el a bíróságra. Időközben ugyanis a cég ismét képes volt csillagászati hozamokat szállítani, és a mester ego-ja helyrerázódott, és elegendő volt neki annyi, hogy az újság kiadott egy közleményt, amelyben elismerte a tigris képességeit, felsorolta a friss számokat és az alábbi méltató sorokkal fejezte be mondandóját:A cég stratégiája alapvetően a long/short equity, illetve a market neutral területen fejtette ki a hatását. A Tiger Management a részvénypiacon vett fel változatos pozíciókat, és bár elsősorban a long irányban nézelődött, hiszen ott nagyobbak az esélyek és a potenciálok hosszútávon, rendszeresek voltak a short-ok is. Robertson híres mondásában megjegyzi, hogy a feladatuk az, hogy megtalálják a 200 legjobb és a 200 legrosszabb részvényt. Ha ez nem sikerül, sőt az utóbbiak túlteljesítik az előbbieket, akkor nem sok keresnivalójuk van ebben a szakmában. A nagy szám egyben jelzi azt, hogy a Tiger szélesen diverzifikált portfóliót alkalmazott mindkét irányban. A kiválasztásnál az értékalapú megközelítést alkalmazta elsősorban, ami a fundamentális háttér feltárásában nyilvánult meg. Mindemellett a vállalat élt a Hedge Fund-ok szabályozási szempontból korlátlan tőkeáttételével is, ami jelentős mértékben megemelte a hozamlehetőségeket. Robertson hasonlított egyfajta felturbózott Warren Buffett-re, aki emeli a tétet és több irányban is elhelyezi azokat. Ám a cég nem maradhatott meg az egyedi részvények szintjén, és ez idővel sok problémát okozott.
A Hedge Fund világ kegyetlenségére és darwinista mivoltára Robertson cégének a vége az egyik legjobb példa. A technológiai lufi nehéz helyzetbe hozta a Tigris cégét, és őket sokkal súlyosabban érintette a többségnél. Az érték alapú megközelítést a tőzsdék történelme során talán még soha nem nyomta el annyira a lendület, mint 1998 és 2000 között. A Tiger Fund Management sok olyan részvényt tartott, amelyet alulértékeltnek látott, és kis mértékben emelkedtek is, de nem tudtak lépést tartani az akkor egekig magasztalt technológiai papírokkal.
Ami még nagyobb baj volt, hogy nem kevés pozíciót tartottak éppen a tomboló mánia szektorban a short irányban. Ezek pedig sokkal jobban nőttek, mint a long pozíciók eszközeinek árfolyama, ami a tőkeáttételen keresztül olvasztani kezdte az alap tőkéjét. Robertson az internet részvények szárnyalását piramisjátéknak nevezte az angol megfelelőjén Ponzi sémának. Végül igaza lett, de éppen az a probléma a magas tőkeáttételt alkalmazó, de közben fundamentális alapon történő relatív változásra spekuláló stratégiákkal: nem mindegy, hogy mikor történik meg, aminek meg be kell következnie.
Szintén probléma volt a cég mérete. A csúcson tőkeáttétellel együtt nem tűnt elérhetetlennek a százmilliárdos nagyságrendű kitettség sem, ami a viszonylag magas kereskedési frekvencia mellett nehézzé tette hatékony be és kilépést, illetve ezek implicit költségeit néha az egekbe küldte. A kilencvenes években a Tiger Management már "rákényszerült" a global macro használatára is. Ebben is sok sikert értek el, de előfordult olyan, hogy több mint egy milliárd dollárt veszítettek egyetlen devizaügyleten egész egyszerűen azért, mert nem volt elég ellenoldali szereplő, akik által ki tudtak volna szállni.
2000 márciusában Robertson bedobta a törülközőt. A korábbi 22 milliárd dolláros vagyon kevesebb, mint harmadára esett vissza a tőkekivonások miatt, a high watermark igen távolra került, a felhízlalt szervezetét már nem tudta eltartani és közeledett a 68. születésnapja. Hihetetlen évek voltak mögötte, de elfáradt. Az érdekes az egészben az, hogy még az 1998-ban és 1999-ben történt 20% körüli visszaesések ellenére is az alapjának éves átlagos hozama 25% körüli maradt, amelyet csak néhány Hedge Fund vezér tudott utánacsinálni, és ennél hosszabb ideig csak kettő: James Simons és Soros György.
Ismét célba vette Új-Zélandot, ahol az évek alatt hatalmas birtokokat vásárolt, itt a kényelmes nyugdíjas évek vártak rá. Ám ezzel a történetnek még nincs vége, és valószínűleg még maga Robertson sem sejtette, hogy bőven a nyugdíjkorhatáron túl, és feladva további terveit, a legnagyobb sikerei még előtte vannak. A Tigris ugyanis még két olyan folyamatban is részt vett, amelyek által ismét beírta magát a Hedge Fund történelembe.
2007-ben és 2008-ban ugyanis csendesen ő maga is CDS-ket vásárolt a jelzálogpiacra, akárcsak az azóta a leggazdagabbá avanzsált Paulson, majd 2009-ben is jól ismerte fel az értéket és ismét 30% feletti hozamot termelt - ezúttal már csak saját magának. Bár Robertson sem veti meg a státuszszimbólumok halmozását, legyen szó magánrepülőről vagy hatalmas birtokokról Új-Zélandon, idős korára, ahogy minden korábbinál több pénze lett, de ideje egyre kevesebb, ezért adakozni kezdett. Robertson-nak ugyanis nemcsak a kora és szakmai karrierje, hanem magánéletének egy tragikus eseményében is hasonlít Warren Buffett-re. Ahogy az omahai bölcs, úgy a vén tigris is elvesztette feleségét, nem egészen egy éve. Társa rákban halt meg, és ahogy Buffett esetén is, az élet mulandósága ébresztette rá Robertsont is, hogy érdemes adakoznia. Pár héttel felesége halála előtt 27 millió dollárt adakoztak egy őssejt kutató intézetnek, amelynek eredményei talán egy napon a betegségek gyógyításához is hozzájárulnak majd.
A másik, amivel Robertson akaratlanul (?) is gondoskodott arról, hogy ne felejtsék el a mentori és üzleti angyal tevékenysége volt. Visszavonulása után pénzt és tanácsot adott azoknak a fiatal menedzsereknek, akik éppen egy új, saját irányítású Hedge Fund indításán fáradoztak. Mások korábban éppen a Tiger Management-nél dolgoztak, és onnan ugrottak ki. Őket együttvéve ma Tigriskölykökként (Tiger Cubs) ismerik a pénzügyi piacokon, és nem egy van köztük, akik nagy sikereket értek el. A leghíresebbek, akik mind magas 20% körüli vagy afeletti teljesítményt értek el az elmúlt 10 évben, és 5-10 milliárd dollár közötti vagyont kezelnek: Lee Ainslie, Andreas Halvorsen, Stephen Mandel és John Griffin.
Holnap az utóbbi kettő egy-egy ügyletéről lesz szó egy új cikkben, ahol aktuális példákon keresztül láthatjuk, hogy miként működnek a mester megtanított módszerei.
